Hogy fogalmunk legyen az akkoriak idealizmussal vegyes lelkesedéséről, érdemes felidézni az angol Maurice Wilson kísérletét a csúcs meghódítására. Igen eredeti terve szerint repülőgépével majd leszáll valahol a csúcs közelében, és onnan egyszerűen felsétál a világ tetejére. A megvalósítás első lépéseként rögtön nekilátott repülő leckéket venni, később pedig vásárolt magának egy remek, kétfedeles gépet. 1934-ben pedig nekivágott az Indiába vezető útnak. Ott a bürokrácia állta útját a hegymászónak: sajnos nem tudta megszerezni a hivatalos papírokat az ország keresztül repüléséhez.. Egy igazi felfedező elszántságával döntött: túladott járművén, és szárazföldön utazott az Everestig. A nagyobb siker reményében egyedül vágott neki az ismeretlennek. Tetemét a következő évi expedíció találja meg 6000 méter fölött, a Rongbuk gleccseren.A verseny azonban ekkor már több mint egy évtizede folyt a Mount Everest első megmászásáért. Az expedíciók kezdetben, a nepáli oldal megközelítés nehézségei miatt Tibet felől, az északi irányból próbálkoztak. Az 1922-es Brit expedíció két tagja, George Ingle Finch és Geoffrey Bruce, oxigén használatával egészen 8320 méter magasságig jutottak.

Ekkor történik a hegy mászásához köthető első baleset: a csoport három tagja, köztük Mallory, mászás közben lavinát indítanak meg, mely elsodor kilenc serpát. Közülük hét nem élte túl a balesetet.

  A két évvel későbbi angol expedíció nagy lépést tesz a csúcs felé. Edward F. Norton, oxigén palackok használata nélkül eléri a 8580 méteres magasságot, mely egészen az 1952-es megmászásig magassági rekord marad. Teljesítményének értékeléséhez tudnunk kell, hogy az akkoriak felszerelését manapság valószínűleg már egy pilisi túrán is megmosolyognánk.

Az 1924-es kísérlet során tűnik el az expedíció két tagja. Mallory és Irvine soha nem tért vissza csúcstámadásukról. 8450 méter magasan látták utoljára a két elszánt hegymászót. Talán örökre titok marad, hogy a csúcsról visszatértükben, vagy még a mászás közben érte utol őket a vég.

  A harmincas években, Maurice Wilson repülős kalandját nem számolva, négy expedíció is próbálkozott. Bár felszereltségben és tapasztalatban jóval felülmúlták elődeiket, a mostoha időjárási viszonyok, a korán érkező, sok havat hozó monszunok távol tartották őket a vágyott csúcstól. Erőfeszítéseik azonban nem voltak hiába valóak: az északi fal feltérképezés mellett mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a nagyszabású, embertömegeket megmozgató expedícióknál hatékonyabbak a kisebb, ezért rugalmasabb csoportok.

Sajnos a megszerzett ismeretek a II. Világháború miatt jó ideig nem kerülhettek kipróbálásra. Sőt, az expedícióknak fel kellett hagyniuk az északi oldalon történő próbálkozással is, miután a kínaiak 1949-ben elfoglalták Tibetet, és lezárták az egész vidéket. Szerencsére Nepálban éppen ekkor ért véget a hosszú elzárkózás időszaka, és a hegy déli oldala a hegymászók politikai nehézségektől mentes játékterévé válhatott.

Jó néhány, trekking-jellegű expedíció kutatásai mellett a környék légi feltérképezése segítette a hegymászókat. A kísérletezésnek azonban az Annapurna francia megmászása adott igazán nagy lökést, mellyel először jutott ember 8000 méter fölé. A franciák 1950-es sikere a gyakorlatban is bebizonyította amit eddig csupán reméltek: az ember valóban képes ilyen magasságokban tevékenykedni.

1951 ben újabb angol expedíció indult Eric Shipton vezetésével, akinek 1935-ös expedíciója a hegység feltérképezésével szerzett érdemeket. A csoport tagja volt egy bizonyos Edmund Hillary nevű, Új Zélandi hegymászó is. Bár az expedíció nem érte el célját, egyik tagja révén mégis elhíresült. Klavs Becker Larsen dán hegymászó a vezető engedélye nélkül tett egy próbát a csúcs elérésére, de mikor a serpái megtagadják az engedelmességet, végül is visszafordult.

A világ legmagasabb hegyének meghódítása nyilvánvalóan nem csak az emberi képességek próbatételéről, és az ismeretlen meghódításának vágyáról szólt. A nemzeti büszkeség legalább ekkora szerepet játszott az expedíciók lelkesedésében.

Nem meglepő hát, hogy miután Svájc 1952-ben két expedíciót is indított, az angolok megsokszorozott erővel láttak neki az előkészületeknek. Közben pedig aggódva követték figyelemmel a világ e távoli sarkában folyó eseményeket.

Félelmeik nem voltak alaptalanok. A svájci csapat két tagja Raymond Lambert, és Tenzing Norgay (akinek később fontos szerep jut a történetben) már az első kísérlet során, mintegy 250 méterre megközelítették a csúcsot. Sajnos a sosem alvó körülmények visszafordulásra késztették őket.

  Az 1953-as angol expedíciót már-már háborús felkészülést idéző tervezési, szervezési feladatok előzték meg. Új vezetőt választottak a Himalájai Mászásokat Koordináló Bizottság (!) élére. Kemény, etikai jellegű döntés született: félre kell tenni az oxigén használatával kapcsolatos aggályokat. Az expedíció a stratégiájába beletartozik ennek az eszköznek a használata. Sőt: az eddigi percenként két literes fejadagot négy literre növelték. Sőt: a hegymászók, adott esetben még alvás során is használhattak oxigént. Tudományos alapossággal láttak neki a felszerelés kialakításának is. Valószínűleg sok belső konfliktus után, de hátat fordítottak az eddig előszeretettel használt, és igen elegáns, gyapjú öltönyre emlékeztető viseleteknek. Ha nem is gentleman-hez méltó, de célszerűbb volt a frissen kifejlesztett nejlon-szálas ruhák használata.

  Az expedíció aprólékosan kidolgozott munkája folytatódott a hegyen is. A töméntelen mennyiségű felszerelés felszállítását és a serpák betanítását követően felállították alaptáborukat a Kumbu-gleccser szájánál. Innen fokozatosan nyolc tábort építettek, egészen 8000 métert megközelítő magasságig. A munka során nyilvánvalóvá vált, hogy a csúcstámadásra a Tenzing Norgay-Edmund Hillary páros a legesélyesebb. Mind tapasztalatban, mind erőnlétben felülmúlták társaikat.

Ennek ellenére a VIII. tábor felállításának idején Bourdillion és Charles Evans kapja meg az engedélyt az első csúcstámadásra. A mászás a vártnál több nehézséget okozott, és az oxigénpalackokkal is adódtak problémák. Délután egy órára érték el a Déli-csúcsot, ahonnan még hosszú, és veszélyes út várt rájuk a célig. A kimerült hegymászók, kihasználva a fennmaradó időt, a visszatérés mellett döntöttek.

Két nappal később a Hillary, Tenzing páros foglalta el a csúcstámadó IX-es tábort. Egy rövid és hideg éjszakát követően már reggel négykor megkezdték az előkészületeket. Sovány reggelijük elfogyasztása után magukra öltötték minden ruhájukat, és fél hétkor nekivágtak a csúcs felé vezető útnak. Kezdetben Tenzing haladt az élen, lassan rugdosva lépéseket a hóba. Később Hillary vette át a vezetést, ólmos mozdulatokkal törve utat a mély hóban.

A Déli-csúcs elérése után behatoltak az ember által sosem járt területre. A hóviszonyok kedvezőbbek voltak, mint pár nappal előbb. Egy óra mászás után pillantották meg azt a hó alól feltörő sziklás meredélyt, mely később a Hillary-lépcső néven került a térképre. Bár Hillary légifelvételekről már ismerte ezt a pontot, arról elképzelése sem volt, hogy valóban mászható -e. A sziklafelszín nem sok lehetőséggel kecsegtetett. Végül rátaláltak egy repedésre, amelyen sikerült a meredély tetejére küzdeni magukat. Onnan már csak a gerincet kellett követni egy hóval fedett kiszögellésig. Magasabbra már nem mászhattak: a túloldalon megpillantották a végtelenbe nyúló Tibeti fennsíkot. Hillary a kezét nyújtotta, de Tenzing nem volt híve az udvariaskodásnak. Kezeit kitárva átölelte bajtársát. 1953 május 29.-ét írtak ekkor, fél tizenkettő felé járt az idő.

http://index.hu/exit/hegyek/alpin/mounteverest/