A sarkok elérésének nagy álma csak a XX. század elején valósulhatott meg. Idõrendi sorrendben az elsõ világraszóló esemény az Északi-sarok elérése volt az amerikai Robert Edwin Peary expedíciója által 1909. április 6-án. A Saroknál jégpáncél alatt 2750 m mély részét találták az Északi Jeges-Óceánnak. Ezután - érthetõ módon - hihetetlen versengés indult meg a Déli-sarok eléréséért. A norvég Roald Amundsen, a Déli-sarok késõbbi meghódítója a következõket jegyezte fel: „Számomra nem maradt más hátra, mint hogy az utolsó nagy kérdést próbáljam megoldani - s ez a Déli-sark." Amundsen expedíciójával 1911. december 15-én érte el a Déli-sarkot. Fájó, hogy vetélytársa, az angol Robert Scott és expedíciója, miután másodikként 1912. január 17-én elérte a Déli-sarkot, a visszaúton megfagyott. Naplója, melyet késõbb találtak meg - megrázó olvasmány. Érdekes megjegyezni, mint földrajzi tényt, hogy a Déli-sarok 2900 m tengerszint feletti magasságban van.
A Déli-sarok meghódítása után „az új kérdés és feladat" a világ legmagasabb csúcsának, a Himalájában lévõ 8848 m-es (legújabb adatok szerint 8850 m-es) Csomolungmának, „A Föld Istenasszonyának", az angolok által Mount Everestnek nevezett csúcs megmászása lett. Az örök hóval és hatalmas gleccserekkel fedett Himalája földünk leghatalmasabb, az eurázsiai hegyrendszerhez tartozó lánchegysége, tizennégy nyolcezer méternél magasabb csúccsal rendelkezik. A geológiai szempontból fiatal lánchegység a lemeztektonika szerint az indiai szubkontinens közeledése folytán a kínai pajzshoz, emelkedett ki.
Mivel a terület India „a Brit korona gyöngye” befolyása alatt állt, a londoni Alpine Club és a Királyi Földrajzi Társaság közvetlenül az elsõ világháború után expedíciókat kezdett szervezni a Himalájába. Az elsõ expedíciók Tibet felõl, tehát északról indultak.
Az 1921 és 1936 között szervezett brit Himalája-expedíciók hozzájárultak a lánchegység gerinceinek és gleccsernyelveinek a megismeréséhez és feltérképezéséhez, a magassági pontok meghatározásához. Az expedíciók alkalmával a hegymászók és az õket felügyelõ orvosok értékes fiziológiai észleléseket tettek, az emberi szervezetnek a nagy magasságokban való viselkedésével kapcsolatban (a légzés, a vér haemoglobin tartalmának a változása, az oxigén alkalmazásának hatása a hegymászókra, a folyadékszükséglet, a hegyi betegség megjelenése stb.).
Az elsõ expedíciót 1921-ben George Leigh-Mallory vezette Tibet felõl. A Rombuk kolostortól elindulva kutattak a felhatolási lehetõségek után. 1922-ben újból próbálkoztak. Ekkor az élcsapat 8230 méterig jutott, de a visszaúton egy hópárkány leszakadása miatt alázúdúlt lavina hét serpát (bennszülött teherhordót) sodort el. Az 1924-es expedíció alkalmával, a kor egyik legjobb hegymászója G.L. Mallory és társa Andrew Irvine a csúcskisérletrõl soha nem tértek vissza. Azt sem tudjuk milyen magasságig jutottak és nem ismerjük pusztulásuk körülményeit sem. Mindezekrõl csak feltevések vannak. Viszont E.F. Norton ezredes, ugyanennek az expedíciónak a tagja 8572 méteres magasságig jutott el. Mindössze 276 méteres szintkülönbség választotta el a csúcstól. Innen Õ is kénytelen volt visszafordulni. Eredménye azonban kimagasló, hisz 1953-ig senki nem jutott magasabbra!
1936-ban a britek már hatodik expedíciójukat szervezték meg Hugh Rottledge vezetésével. Különben Õ vezette az 1933-ban indított negyedik expedíciót is. 1938-ban már a hetedik brit expedíció próbálkozik H.W. Tilman vezetésével, de a csúcsra való feljutás ez alkalommal sem sikerült. Közben lehetõvé vált a hegylánc átrepülése és fényképfelvételek készítése a magasból. A légi felvételek nagymértékben hozzájárultak a terep részletes megismeréséhez és a legmegfelelõbb útvonalak kiválasztásához.
Közben kitört és lezajlott a második világháború, amely több mint egy évtizedig bénította meg a hegymászást és az expedíciók szervezését. Londont a legvadabb bomba-, és rakétatámadások érték. Európa lángokban állt, nem beszélve a Távol-Keletrõl.
A hegymászó tevékenység újrakezdése csak az ötvenes években vált lehetõvé. 1951-ben Nepál is megnyitotta határait a Himalájába készülõ expedíciók elõtt. Így lehetõvé vált a Csomolungma déli oldalról való megközelítése. 1950-ben az angol H.W. Tilman és az amerikai Charles Houston vezetnek expedíciót Nepálon keresztül az utak kipuhatolására. Expedíciójuknak nem volt célja a csúcsra való feljutás. 1951-ben az Eric Shipton vezetésével indult expedíció felderíti az alkalmas útvonalat a Khumbu gleccseren, melyen fel lehet hatolni a Déli Nyeregig. Ezzel új lehetõség csillan fel a nagy cél megvalósítására! A rengeteg próbálkozás alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az angolok a legesélyesebbek a csúcs elérésére. Közben a svájciak is próbálkoznak. 1952-ben a dr. Wyss Dunant által vezetett svájci expedícióban Norgay Tenzing is jelen volt mint szirdar (a serpák fõnöke). A csúcskisérletet május 28-án akarták megvalósítani Raymund Lambert és Tenzing részvételével. Hóvihar miatt a próbálkozás nem sikerült, de a csúcsot 300 méterre közelítették meg. A nyári monszun elmúltával a svájciak õsszel újból próbálkoztak, de sikeretelenül. 1952 nyarán újabb brit expedíció indul a 8192 m-es Cso Oju megmászására. Ezt a britek bevezetõ, edzõ és kisérletezõ expedíciónak szánták, nehéz terepen. Ekkor történt a felszerelések, oxigénes légzõkészülékek kipróbálása is.
Az 1952-53-as Brit Himalája-Expedíciót a legnagyobb gonddal és körültekintéssel szervezték meg. A csapat elsõ találkozója, melyen mindenki résztvett, 1952. november 17-én volt. Elõre mindent rögzítettek: kik a csapat tagjai, az oxigénkészülékek rendszere, a legoptimálisabb útvonal, a sátrak, élelmiszerek, tüzelõanyagok mennyisége és minõsége stb. Az expedíció vezetõje a katonatiszt Sir John Hunt lett, aki a két világháború között három Himalája-expedícióban vett már részt, tehát tapasztalatokkal rendelkezett. A csapat tagjai a legkíválóbb hegymászók közül kerültek ki (eltekintünk a névsor közlésétõl) Griffith Pugh mint élettan kutató az élelmezésnek és a hegyi betegség leküzdésének a kérdéseit vizsgálta.
Az eddigi csúcstámadási tapasztalatokból és kudarcokból az derült ki, hogy a sikertelenség fõ oka az utolsó tábor nagy távolsága volt a csúcstól. Ezért senkinek sem sikerült ezidáig az oda-vissza út megtétele. Erre legelõbb E.F. Norton ezredes mutatott rá. Ezért a Sir John Hunt által kidolgozott új brit tervben a 9. (utolsó) tábort 8504 m magasságban létesítették, s ez reményt adott arra, hogy a csúcstámadók az oda-vissza utat meg tudják tenni (ami be is következett).
1953. március 8-án az egész csapat, valamint a felszerelés és az élelmiszertartalék együtt volt Katmanduban, Nepál fõvárosában. Összesen két csoportba osztva 350 serpa biztosította a szállítójáratokat Thjangbocséba. Az Alaptábort 5460 méter magasságban rendezték be. Innen fokozatosan haladtak az egyre magasabban lévõ táborok berendezésével. Minél magasabban van a tábor, annál kevesebb számú, de kipróbált hegymászó és serpa építi fel. Így például a 2. sz. tábor 5920 m, a 3. sz. tábor 6160 m, a 6. sz. tábor már 7015 m magasságban volt. Május 26-án elérik a Déli Nyerget, amely a Csomolungmát a 8545 m magas Lhoce I-el köti össze és berendezik 7880 m magasságban a 8. sz. tábort. A 9. tábort május 28-án 8504 m magasságban Hillary, Tenzing, Gregory Lowe és Ang Njima létesítették. A csúcstámadásra ebbõl a táborból került sor. Az utóbbi három hegymászó visszatért a Déli Nyeregre.
Az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli Norgay Tenzing, miután a 9. tábor sátrában éjszakáztak, május 29-én reggel 6 óra 30 perckor indultak a végsõ rohamra. 344 méteres szintkülönbséget legyõzõ útjuk rendkívül nehéz volt; hópárkányos meredek sziklagerincen kellett fölkapaszkodniuk, hosszú szakaszokon lépcsõfokokat kellett vágniuk a hóba, ezenfelül egy 13,5 kg súlyú oxigénkészüléket is kellett vinni. Hillary írásából idézünk: „Jobb felõl óriási párkányok, bal felõl meredek sziklalejtõk… Múlt az idõ és a gerincnek mintha sohasem akart volna végeszakadni." Szerencséjükre az idõjárás kedvezõ volt, messze el lehetett látni, s az oxigénkészülékek jól mûködtek, biztosítva a percenkénti 3 literes fogyasztást. 11 óra 30 perckor a két hegymászó a Föld legmagasabb csúcsán állt. Hillary levette oxigénmaszkját és több mint 10 percet töltött fényképezéssel oxigén nélkül, a hegymászás történetében elõször igazolva, hogy az ember nem válik eszméletlenné ilyen magasságban sem. Itt jegyezzük meg, hogy a késõbbi tapasztalatok is bizonyították, hogy a tökéletes fizikai állapotban lévõ, jól edzett, táplált és megfelelõen akklimatizálódott hegymászók, oxigénpalack nélkül is képesek feljutni a Csomolungmára. Erre példa a német származású, Olaszországban élõ Reinhold Messner, aki késõbb egyedül mászta meg a Csomolungmát oxigénpalack nélkül, de ezenkívül megmászta az összes nyolcezres csúcsot.
A két hegymászó elõtt addig csak repülõgépbõl látható csodálatos panoráma tárult ki. A halotti csendben alattuk a Makalu, a Kangcsendzönga és az ismerõsa Cso Oju „uralkodott el a tájon" - ahogy Hillary írja. Szintén az Õ naplójából idézünk: „A csúcson állva megörökítettem Tenzinget magasra emelve csákányát, amelyrõl kis zászlók sora lengett az Egyesült Nemzetek, Nagy Britannia, Nepál és India színeivel. Akkor azután figyelmemet az alattunk elterülõ hatalmas tájképre fordítottam." Majd így folytatja: „Tenzing kis gödröt kapart ki a hóban és különféle dolgokat helyezett el benne: egy szelet csokoládét, egy csomag kétszersültet és egy maréknyi cukorkát. Igazán szerény ajándék volt, de legalább jelképezte az áldozati felajánlást az isteneknek, akik a buddhisták hite szerint a magasságok fölött uralkodó hegy tetején lakoznak. (Lásd a hiedelmet a görög mitológiában, mely szerint Zeusz fõisten az Olümpuszon lakik.) Két nappal elõbb a Déli Nyergen Hunt rámbízott egy kis feszületet és megkért, hogy vigyem fel a Csúcsra. Én is kis gödröt vájtam a hóban és a keresztet Tenzing áldozati ajándékai mellé helyeztem."
A lejövetel is nehéz volt. Május 30-án Hillary, Tenzing, Noyce, Lowe és Paszang Phutar elérik a 4. tábort (6460 m). Innen adják le a világraszóló hírt a Csúcs megmászásáról.
Fél évszázad elteltével is érezzük a pillanat nagyságát és valljuk, hogy 50 éve az emberiség egyik magasrendû eszménye és törekvése valósult meg. A sikerhez az összes addigi Himalája-expedíciók tapasztalatai, észlelései hozzájárultak, nem utolsósorban a példaszerû szervezés, a csapat - beleértve a serpákat is - fizikai felkészültsége és erkölcsi tartása.
Annak ellenére, hogy azóta sok hegymászó feljutott a Csomolungmára, úgy illik, hogy megemlékezzünk a fél évszázada lezajló úttörõ tettekrõl és erõfeszítésekrõl, melyeknek végeredményben az „utolsó fehér folt” eltüntetése volt a célja a szárazföldek térképérõl.
Ide kívánkozik annak a megemlítése is, hogy a Föld legmagasabb csúcsának a meghódítása után, nem egészen 7 évre rá, 1960 januárjában Jacques Piccard svájci professzor és D. Walsh az amerikai hadsereg fõhadnagya a Trieste batiszkáffal lemerültek a világóceán legnagyobb mélységébe, a 11.000 méteres Mariana mélytengeri árokba, igazolva ezzel is Sir John Hunt kijelentését, mely szerint „Nincs olyan magasság vagy mélység, amelyet az ember akarata el nem érhetne."

http://www.erdelyikarpategyesulet.ro/modules.php?name=Gyopar&pa=showpage&pid=94