Kalkuttából tett körút során látogattunk először Nepálba. Katmandura és környékére, meg Pokharára futotta az időnkből. A teljes körút első szakasza Sziliguri-Dardzsiling volt, ahonnan visszaereszkedve újra érintettük Sziligurit, ott nyugatra fordulva értünk a határra. Az út jó darabon a Himalája előhegységeinek lábainál futott, eleinte kopár, szavannás vidéken, aztán megjelentek a lombhullató cserjék, majd fák. Kb. 350 km-t tettünk meg az elágazásig, ahonnan a Katmanduba vezető hágó szerpentinje kezdődik. A mai napig nem tudom, jól értékeltem-e a vegetáció helyzetét, ugyanis nem volt tudomásom arról, hogy a tűlevelűek között a vörösfenyő lombhullató, meg hát arról se, hogy azon az éghajlaton a lombhullatás mikor következik be? Így a döbbenet erejével hatott rám, hogy óriási területeken kiszáradtnak tűnő fenyőerdők mellett vezetett az út. Pár évvel előbb kezdett foglalkozni a világ a 'savas esők' okozta rettenetes károkkal, én ilyen esők visszafordíthatatlan pusztítása eredményeként értékeltem a látottakat. Adja isten, hogy tévedtem és csak egy télre szóló kopaszodás rémített meg. Mindenesetre félelmetes, szívszorító látvány.

Alig kezdtük el a hegyekre kapaszkodást, a mindig megbízható, kiváló sofőrünk mértéktelenül lelassult, bizonytalanná vált. Hamar kiderült, hogy életében nem járt hegyek között, nem volt birtokában azoknak az egyszerűnek tűnő, de tulajdonképpen tapasztalatot igénylő technikáknak, amelyek a szerpentineken is elfogadható tempójú haladáshoz elengedhetetlenek. Felajánlottam, hogy átveszem a vezetést és Nandu kebléről hallhatóan gördült le egy szikla. Nem akármilyen szerpentint kellett megzabolázni: az én agyamban 120 km folytonosan kígyózó út él, de valahol 200 km-ről olvastam. Mindegy. Ezt a távolságot úgy kell leküzdeni, hogy az út pocsék, aszfaltút ugyan, de a felszíne töredezett, vízátfolyások árkai tarkítják, hogy a tűkanyarok jelentős része több, mint 180 fokos, ha mer, és visszanéz az ember, nem látja, honnan jött, nincs korlát egy szál se (vagy nem volt akkoriban), az út korlátlan szélén többszáz méteres szakadékokba lát az, aki nem a rémülettől meredten csak előre mereszti a szemét. Szinte hihetetlen, de bemérte az ember a kanyart, annak megfelelően forgatta a kormányt, de ha az út szélét keresve kinézett, már nem látta. Velünk volt egy másik magyar család, váratlanul megálltak és dudáltak. Stop, mi a gond? Mondja a családfő, hogy a felesége nem bírja, tengeri betegséget kapott, hánynia kell. Megtörtént, aztán hátra döntötték az ülését (tengerészek, vitorlázók tudják, hogy rossz politika, a legrettenetesebb vihar látványa is megnyugtatóbb, mint a hánytorgó kajüt), hogy ne lássa a veszedelmeket. Nehezen telt az idő és én is nagyot lélegeztem, amikor felértünk a hágóra, a legmagasabb pontra, ki volt táblázva: 2650 m (vagy 2560?). Kis térség, alkalom a pihegésre. Kiszálltunk, lazítottunk. Feleségem vette észre a virág-erdőt. Az út szélétől az erdős hegyoldalig terjedő lankás trópusi színekkel tündökölt. Nem hittünk a szemünknek: orchidea-erdő mellett parkoltunk. Csoda-világ, vad illatok! A térség északi széléről le lehetett látni a fővárosra (ha jól emlékszem), a fennsíkra, ahová - mint kiderült - kevésbé meredek és veszélyes szerpentin vezetett. Ez az útszakasz csupa kellemes meglepetéssel szolgált: javult az út minősége, virágzó, sértetlen zöld környezet fogadott bennünket és nagyon intenzív teraszos mezőgazdasági művelésre láttunk rá szinte az egész úton. Mind a saját fotóimon, mind a 'három magyar' felvételein felbukkannak ilyen területek. Szép és megnyugtató látvány.

http://mek.niif.hu/04200/04290/html/nepal_utak.htm