Ma mutatok neked valami szépet! - mondta egy napon a házigazdám, aki Kathmanduban építész. Minden mondatnál kicsit gondolkozik, aztán egyszerűen és pontosan fogalmaz. Prakash Bir Singh Tuladhar a város minden zugát jól ismeri.

Elindultunk a Bashandapur Durbar, a palota tér felé. Lakhelyünktől, a Naxal negyedből, Rani Pochari szentély felé tartottunk, ahol jobbra fordulva a Thamel felé vettük az irányt. Thamel egy olyan városrész, amit minden turista felkeres. Sajátos hangulata van. Régi épületek keverednek újakkal, szállodákkal, üzletekkel, zöldség- és ruhapiaccal, kézműves műhelyekkel. Szűk sikátorok, első ránézésre átláthatatlan kuszaságban, mégis valamiféle rendszerben. Mindenütt akad valamilyen tájékozódási pont: ablak, ajtó, imahely, szobor, vagy éppen a megszokott helyén állandóan ott üldögélő virágkötő vagy a zöld levelekből tányért fonó utcai árus - ahonnan az ember elindul, és előbb-utóbb oda vissza is tér. Egyes utcácskában alig van egy méternyi távolság két ház között, de van olyan is, amelyikben még az autó is elfér. Autók, motorok, díszes riksák, gyalogosok tömege hömpölyög az utcákon. Az új épületek többsége jól simul bele a középkori utcahangulatba, amelyet elsősorban a földszintes, illetve egy-két szintes épületek jellemeznek.

Prakash ablakokról, ajtókról mesél. Hogyan készítették ezeket évszázadokkal ezelőtt, és készítik még ma is vidéken, de a városban is, ahol hagyományőrző építkezés folyik. Facsapokkal, hagyományos fakötéssel, acél vagy fém szeget egyáltalán nem használva. Az ablakkereteket és ablaktáblákat fafaragással díszítették. Korommal vagy állati eredetű enyves festékkel színezték. Az előbbiek sötétbarnák, az utóbbiak csontszínűek. Naradevi. Ez az utca neve, ahol megállunk, szemben velünk egy viszonylag új építésű kétszintes ház. Hagyományos ablakokkal. De első szintje különleges. Nézd! - mutat az első szinten levő ablakra Prakash. Kis szünetet tart, hogy hatásosabb legyen, amit mond. Kicsit elérzékenyül, de arcán látszik a büszkeség. Ez itt Nepál legrégebbi ablaka. Várom a folytatást. Ő rám néz, és érzem, hogy tőlem vár valamit. Gyönyőrű – mondom. De mondd, mit jelent az, hogy a legrégibb? – Hát nagyon régi. – Beérem ennyivel, és nem faggatom. Ez egy nem nyitható rácsos ablak – folytatja. – A nem nyitható rácsos ablakok mindig a homlokzati síkban, vagy azon belül helyezkednek el. Ezeket nagyon díszes kivitelben, művészi módon készítették. Nyílásait belül bélésdeszkával burkolták. Alakjuk négyzet, kör, félkör, téglalap alakban volt a leggyakoribb. Úgy hívják tikijhya.

A másik jellegzetes ablaktípus az egyesített nyitható rácsos ablak, a sanjhya. Az egyesített nyitható rácsos ablakoknak az alaptípusai még a Mella-időszakban (12"18. század) alakultak ki. Általában műemlék épületeken találjuk ezeket. Jellemző rájuk, hogy csak páratlan osztással (1, 3, 5, 7) készültek. Ezt többszörözni is lehet, ilyen például az 55 ablakos palota Patanban. A négyzetforma a leggyakoribb, de ennél a típusnál is találhatunk téglalap, kör, félkör vagy ellipszis alakúakat. Az ablakszárnyakat nem fémpántokkal, hanem facsapokkal erősítették fel. Az ajtókat régen Nepálban fából, bambuszból, szalmaszövetből, nádszövetből készítették.

Vidéken nagyon sok helyen látható még ma is ajtó helyett bambusztok, nád vagy szalmaszövet függöny. A nepáli emberek azt mondják, hogy a bejárati ajtó mindig csak kétszárnyú lehet, mert az egyszárnyú ajtón a pénz istene nem jön be. Persze ezt nem mindig tartják be. Útközben a Thamelban még két ajtót megnézünk, ami egyetlen prospektusban sem szerepel. Az itt élők számára értékes, s most már nekem is.
Két-három szakasz van, mire beléphetünk a belső térbe. Ez egy kétszárnyú ajtó, de csak az egyik szárnya látható, a másikat leemelték. Így látható az a folyosóra emlékeztető szakasz, amelyen áthaladva a ház belső terébe juthatunk. Az ajtón levő nepáli szám: 48.

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/voith.html