2005-11-24

A himalájai királyságot tíz éve véres polgárháború dúlja. Riportereink négy hétig éltek együtt a nemritkán tizenéves maoista lázadókkal.

Valahol Nyugat-Nepálban egy napsütötte dombtetőn bizonyos Randzsú elvtársnő arról mesél, miképpen ölt meg tucatnyinál több félkatonai rendfenntartót egyetlen éjszakán. A terepszínű ruhát viselő harcos magasabb és erősebb, mint a 19 éves nepáli lányok általában. Fekete szöghaját szigorúan hátrafésülve hordja. Immár három esztendeje járja ezeket a hegyeket a kíméletlen taktikájával országszerte rettegést keltő maoista sereg katonájaként. Randzsú arról a támadásról beszél, amelyet 2002 szeptemberében hajtottak végre a fővárostól, Katmandutól nyolcvan kilométerre délkeletre, Sindhuli körzetben. Egységük egy rendőrőrsöt ostromolt meg, nem sokkal éjfél előtt. Miután több társát lelőtték, randzsú rendőrök sorfalába ütközött. „Nem adták meg magukat, egyre csak lőttek”– idézi föl a lány az eseményeket. Azt állítja, hogy 16-17 egyenruhást terített le félautomata fegyverével. Összesen 49 rendőr és 21 maoista esett el ebben az összecsapásban.

Randzsút olyannyira föltüzelik az emlékei, hogy egy másik gerilla csitítani kezdi. „Mi nem ölünk meg senkit, aki eldobja a fegyverét – szól közbe a társa. – Sokszor még virágfüzért is adunk a katonáknak és a rendőröknek, ha megadják magukat.” Randzsú szeme azonban továbbra is harciasan villog. A kelet-nepáli lány 15 évesen lépett be a maoisták közé. Apja aktív kommunista volt; a lányt a kormány rendfenntartói pedig azzal gyanúsították és zaklatták, hogy kapcsolatban áll a lázadókkal. „Az emberek ujjal mutogattak a magamfajta lányokra – meséli öntudatosan. – A nepáli nők többségét elnyomják. Sokan prostituáltként végzik Bombayben, vagy verik őket. Ezen változtatni kell.” A Randzsú körül álló fegyveres nők egyetértően bólogatnak. Ez a lány született vezető, s úgy érzem, hogy más körülmények között kiváló tanító – vagy éppen rendőr – válhatott volna belőle.

Mi történt Nepálban, hogy ilyen elszántan öldösik egymást a Randzsúhoz hasonló fiatalok? S miféle jövője lehet az országnak most, amikor uralkodója, Gjánéndra király a pártok 12 évig tartó kormányzása után újra magához ragadta a teljhatalmat? Idén februárban a király a Nepáli Királyi Hadsereg (NKH) támogatásával szükségállapotot hirdetett, rövid időre lezárta a katmandui nemzetközi repülőteret, leállíttatta a telefon- és e-mail forgalmat, és számos politikust házi őrizetbe vétetett – mindezt a maoisták elleni harc ürügyén. A lázadók erre rögvest országos sztrájkra szólítottak föl, s még elszántabban folytatták az erőszakhadjáratot. A himalájai királyság minden jel szerint a szakadék szélére jutott.

A maoista felkelés a falusias nepáli vidék nyomorából sarjadt. Először 1996-ban intéztek támadást a kormányerők őrhelyei ellen. A többi kommunista csoporthoz képest is szélsőséges maoisták vezetője Puspa Kamal Dahal volt – az egykori mezőgazdász-hallgató, majd tanár, aki gerillaként a Pracsanda nevet vette föl. A ma ötven-egynéhány éves Pracsanda ritkán jelenik meg nyilvános helyen, s csak elvétve készülnek róla fotók.

Amikor a nepáli demokratikus kormány parancsot adott Pracsanda fegyvereseinek leverésére, a rendőrség senkit sem kímélt. A gyanúsítottakat megkínozták, a parasztokat elűzték otthonaikból, a nőket megerőszakolták. A lázadás terjedésével a kormánycsapatok hadjárata is kiszélesedett. Jajarkot körzet egyik iskolájában a rendfenntartó erők tüzet nyitottak egy esti táncelőadáson. Egyre több volt a halott, s egyre nőtt a maoisták támogatottsága. A lázadók a jogfosztott nepáliak – a nők, az etnikai kisebbségek, az érinthetetlen dalitok, a munkanélküliek és az alja munkából tengődő fiatalok – közül toboroztak maguknak híveket, reményt kínálva a reménynélkülieknek.

http://www.geographic.hu/ngm/0511/index.php?m=200511&s=6