A IV. buddhista zsinaton dolgozták ki és hagyták jóvá főbb eszméit.

A mahajána („nagy kocsi”, azaz széles út a megváltáshoz) buddhizmus továbbra is a Tan alapelveire épült, de sokkal egyszerűbbnek, könnyebbnek tanította a megváltás felé vezető utat, amelyet nemcsak a szerzetesek, hanem a világiak is végigjárhattak. Már pusztán a vágyakozás a megváltásra és ennek érdekében elmondott ima egyenlővé teszi a világiakat a szerzetesekkel, lehetőséget teremt számukra a bodhiszattvává („eljövendő Buddhává”) válást.

Aki elérte a bodhiszattva-állapotot, annak csak egyetlen lépést kell megtennie a Buddha-állapotig, a megváltásig, amely gyakorlatilag már biztosított számukra. A bodhiszattvák nem merülnek el nirvánában, hanem megmaradnak ebben az állapotban. Ez áldozatkész önzetlenségükkel, emberszeretetükkel magyarázható.

A bodhiszattvákról szóló tanítás került a központi helyre a mahájána buddhizmusban. Az a felfogás alakult ki, hogy igen sok lény van predesztinálva arra, hogy végül Buddhává legyen, és másoknak megvilágosodást nyújtson. Ennek előfeltétele: aki elhatározza, hogy a Buddhaságra törekszik, az ünnepélyes bodhiszattva fogadalmat tesz. Ebben kinyilvánítja, hogy minden lénynek segít, és valamennyi ezután bekövetkező újramegtestesülésében mások javára fog tevékenykedni.

Az erények megvalósításával a tökéletesség magasabb fokára emelkedő Buddha-jelölt földi halála után felsőbbrendű világokban születik újjá, és onnan gyakorolja hatalmát valamennyi élőlény érdekében.

Segít azoknak, akik kéréssel fordulnak hozzá, egyengeti útjukat a megváltás felé.

A legmagasabb szintű Nirvána szenvedéstől, szenvedélyektől, karmától és korlátoktól mentes lét, amelyben a Buddha szakadatlanul jótéteményeket gyakorol valamennyi lénnyel.

A mahajána hívő abban reménykedik, hogy egyszer belőle is bodhiszattva és Buddha válhat, s mint ilyen, önfeláldozó tevékenységével minden embert megvált. A mahajána tehát nem a végcélra, hanem magára az üdvútra helyezi a hangsúlyt.

Kultuszában a Buddhákat megelőzik a bodhiszattvák.

Számuk – akárcsak a Buddháké – meghatározhatatlan. Néhány bodhiszattvát azonban előterébe helyeznek. Ilyen például Avalokitésvara („Az alátekintő Úr”), az irgalom megtestesülése, akinek Tibetben, Kínában és Japánban hatalmas kultusza van.

A tibeti Dalai Láma Avalokitésvara inkarnációjának számít.

Hasonlóan népszerű Manydzsusri bodhiszattva, a tudományok és bölcselet patrónusa; valamint Maitréja, az eljövendő világkorszak Buddhája, a kegyeket osztó, védelmező bodhiszattva.

Már az „ősbuddhizmus” is megkülönböztette a Buddha „két testét”: a Dharmakáját („Törvénytest”) és Rúpakáját („Fizikai test”). Utóbbit a Buddha földi tartózkodásakor ölti magára. A Dharmakája a Tan (Dharma) örök kifejeződése, Buddha tanításainak összessége. A mahájána szerint Buddha abszolút természetét jelenti a Dharmakája, amely nélkülöz minden ismertetőjegyet. Amennyiben pedig abszolút, úgy fölfoghatatlan, és nem manifesztálódik. Ha tehát egy Buddha megjelenik a Földön, úgy mágikus látszattestet (Rúpakája) visel, amely anyagi test, de természetfölötti ismertetőjelekkel bír. Ezek miatt nehezen egyeztethető össze a történeti Buddha földi megjelenésével, aki közönséges emberként született.

A mahajána végül is megalkotta a Buddhák „három testének” eszméjét. Eszerint: a Dharmakája személytelen, jellegzetesség nélküli, és nem manifesztálódik. A Szambhóga-kája („élvező test”) sugárzó és személyes-isteni képzetként a kultusz tárgya. A Nirmána-kája („mágikus test”) emberi jellegzetességekkel bír, amelyben a Buddha a Földön megjelenik.

A mahajána szerint Buddhák minden időben megjelennek a világban, „számuk végtelen, mint homokszem a Gangeszben”. Az egyetlen nagy Buddha helyett először csak néhány, majd mind több és több Buddha és bodhiszattva jelent meg. A Buddhák, bodhiszattvák és szentek számát sohasem rögzítették.

A mahajána misztikája szerint „öt emberi Buddha” („mánusi-Buddha”) emelkedik ki a számtalan Buddha közül. Ezek: Krakuccshanda, Kanakamuni, Kásjapa és Gautama Buddha – akik már előző világkorszakokban megjelentek a Földön; valamint az eljövendő világkorszak Buddhája: Maitréja.

Az „öt emberi Buddha” a mahajána szerint voltaképpen a „meditáció útján teremtett Buddhák” kisugárzásai, akik sohasem szálltak le az anyagvilágba, hanem öröktől fogva a mennyei régiókban időznek.

A „mennyei Buddhák”: vairócsana, Amitábha, Aksóbhja, Ratnoszambhava és Amoghasziddhi. Különösen Amitábha („Mérhetetlen fényű”) és vairócsana („Naphoz hasonló”) emelkedik ki közülük, akiknek a hívők hitében különleges hely jut: „Legfőbb Lény” rangjára emelték őket tisztelőik.

Az emberi Buddhák, akik megjelennek a Földön, csak a természetfeletti meditáció-Buddhák visszatükröződései vagy kisugárzásai. A transzcendens (meditáció-) Buddháknak, hogy a világban kifejthessék tevékenységüket, közvetítőre van szükségük, e közvetítők a bodhiszattvák. A meditáció-Buddhákat, meditáció-bodhiszattvákat és emberi Buddhákat kapcsolatba hozzák egymással, így a Nepálban elterjedt felfogás szerint Amitábhának Avalókitésvara a szellemi fia, Szakjamuni pedig a földi visszatükröződése. A mahajána buddhizmusban tehát háttérbe szorul Szakjamuni Buddha alakja a misztikus Buddhákkal szemben.

Annak ellenére, hogy a Buddhákhoz kapcsolódó feltételezések a földöntúli istenségek elképzeléséhez közelednek, a mahajána buddhizmusban sem változik meg az az alapeszme, amely szerint a világ folyását és az egyén sorsát nem a világ örökkévaló ura irányítja tetszése szerint, gondviselésszerűen, hanem a karmikus törvénynek van alávetve. A sok Buddha és bodhiszattva mind a szamszára kötelékeitől megváltó, megszabadító kegyelem megszemélyesítője, nem pedig a nyugtalan, szenvedésekkel teli világ teremtője vagy kormányzója, uralkodója.

A világ kezdetének kérdését, mint megoldhatatlant nem magyarázza, a világ folyását és az egyén sorsát egyedül cselekedeti következményeiből vezeti le.

Nincs tehát itt szó keresztény értelemben vett istenhitről, a világ teremtőjébe és gondviselő-fenntartójába vetett hitről.

A mahajána kultusza komplikált politeizmusnak tűnik. Lényegét tekintve azonban, mint ahogy a Tibeti Halottaskönyv írja: „Az istenségek tulajdon szellemed vetületei – tudd ezt, és légy szabad!” A mahajána-mesterek megalkották az ősi, egyetlen „Mindenség-Buddha” (Ádi-Buddha) ideáját, akinek a többi mind csak „vetülete”. A mahajána követői tisztában vannak azzal, hogy minden istenség a legmagasabb rendű és egyetlen valóság, az „Abszolút Egység” emanációja.

A mahajána kozmológiája szerint a mi világunk csupán piciny porszem a világmindenségben, amelyben igen sok hasonló másik világ is van.

Minden egyes világnak megvannak a maga Buddhái. Vannak olyan világok is, amelyeket csak Buddhák népesítenek be. Ebből következik, hogy kell lennie Mindenség-Buddhának (Ádi-Buddha) is.

A világon kívül feltételezik többféle menny létezését (általában huszonnyolcat tartottak számon). Ezeket a Buddhák népesítik be. Ezekben az egekben szent voltuk szerint rangsorban helyezkednek el a holtak lelkei, míg újjászületésükre várnak. A legfelső szinten a bodhiszattvák és arhatok tartózkodnak. Ők már eljutottak a nirvána küszöbéig. A középső szinteket az egyéb szentek, géniuszok és héroszok lakják. Az alsó szintek az egyszerű emberek lelkeinek lakóhelyei. Legalul helyezkednek el a bűnösök lelkei.

A kozmosz nyugati részén elterülő paradicsomban, a Szukhávatíban („Tiszta Országban”) időzik Amitábha.

Ide kerülnek haláluk után mindazok, akik Amitábha segítségében bízva, imával fordulnak hozzá oltalomért. Ebben a paradicsomban nincsen vágy és fájdalom, mindenki lótuszvirág kelyhében lakik, és Amitábha segítségével megtisztulva emelkedik fel a nirvánába. A nirvána gondolata az egyszerű emberek szemében lényegében összemosódott a Szukhávatí, a könnyebben megérthető paradicsomi boldogság fogalmával.

Amitábha alakját is egyre magasabbra emelték. Ő lett a legfőbb Buddha, a fény és az élet princípiuma. A hívek fő célja az lett, hogy a paradicsomba jussanak, és ott élvezzék az örök boldogságot a buddhista szentek között

Az embereknek nemcsak a karmájuk romlott meg vétkeik miatt, hanem a pokol különféle katlanai, kínzóeszközei is várnak rájuk. Már kezdetben is nyolcféle poklot tartottak számon, külön-különfélét a bűnösök csoportjainak.

Korábban valamennyi buddhista szertartás lényege az volt, hogy új tagot vegyenek fel a szerzetesközösségbe, vagy bűnbánatot (gyónás) tartsanak.

Mindössze két ünnep volt, ezek egyike az Uposatha, a másik a Pavarana. Az első egy bizonyos körzet szerzeteseinek közös ünnepét jelentette. A hónap közepén tartották. Minden hívőnek részt kellett vennie rajta. Lényege a gyónás volt. Később ezt különféle szabályok és elvek felolvasása váltotta fel. A másik nagy ünnep a Pavarana, vagy a felszólítás ünnepe volt. Évente egyszer ünnepelték, az esős időszak végén. Ez szintén gyónási ünnep volt. Nevét a szertartás felhívó részétől kapta, hogy az ünnepi szertartást vezető szerzetes előtt közöljék bűneiket, hogy vezekelhessen értük.

Később Buddha születésének megvilágosodásának és nirvánába menetelének ünnepét is bevezették. A késői buddhizmusban nagyon elterjedt az ereklye kultusz, amely Buddha istenítésével függ össze. Az ereklyékhez járultak ezután a Buddha-szobrok és Buddha-képek is, amelyek szintén ájtatos tiszteletben részesültek.

Itt már valóságos kultuszról van szó: Buddha tényleges imádat tárgyává lesz, akihez a hívek segedelemért fohászkodnak.

A buddhista szerzetesek feladata lett, hogy közvetítsenek a világi hívők és a buddhista istenségek között. Kialakult a Buddhák és bodhiszattvák kultusza. Ha egy hívő elmondta kérését a szerzeteseknek, az istenség oltára előtt fel kellett olvasniuk valamelyik szutrát, s ima formájában továbbítaniuk kellett a kérést. Ugyanezt tették a halottak koporsójánál is, hogy a halott lelke a mennyországba jusson, ne pedig a pokolba. Egyes irányzatoknál a földöntúli lényekhez intézett fohászkodás mágikus formulává alakult. Úgy gondolták, hogy e mágikus formulák (dháranik) kimondásával érdemeket lehet szerezni. Ilyen például a Tibetben elterjedt „Om mani padmé hum” („A drágakő a lótuszban van”). E szavak misztikus magyarázata: „A Buddha megjelent a világban.” Feltételezik, hogy a formula alkalmazása gyarapítja a jótetteket, az érdemeket.

A Buddhák és bodhiszattvák kultusza szent szavak és mondások gépies felsorolásán kívül szobraik, képeik, sztupáik rituális körüljárásából, ünnepélyes „istentiszteletek” rendezéséből áll. Ezek során a papok meghatározott ceremóniákat végeznek.

A tibeti lámaizmusban az imádkozás gépies-mágikus jellegű. Az ima elrecitálását megkönnyítik az imamalmok és imakerekek. Ezek fordulatai egy-egy ima elmondását jelentik. Ismeretes az olvasó is („rózsafüzér”), amelynek szintén az imádkozás megkönnyítése a célja. Mindezek olyan egyéb rekvizitumokkal együtt, mint az oltárok, gyertyatartók, áldozati csészék, szenteltvíz, tömjén, csengettyű már régen közismertek és használatosak.

Az óriási imatornyok és néha több kilométer hosszú, mágikus imaformulákkal teleírt imafalak is a tibeti lámaizmust jellemzik.

A mahajána Tibetben és Kelet-Ázsiában hindu istenségeket is bevett panteonjába. Ezeket a Buddháknál és bodhiszattváknál alacsonyabb rendű tisztelet illeti meg. A hinduizmus avatási szertartásait (az emberi élet fontos állomásai alkalmával végzett szertartásokat), valamint különféle mágikus szertartásokat, amelyek meghatározott formulák (mantra) elmondásával, szent mozdulatokkal (mudrá) és más aktusokkal kapcsolatosak, szintén felvették a buddhista kultuszba.

A szertartásrend bonyolultabbá válásával egyre nagyobb teret kaptak a különféle mágikus eljárások, a varázslás és a misztikum. Egyes szertartásokat zenével, tánccal, színjátékszerű előadásokkal kísérték.

A különféle mágikus eljárásoknak az volt a céljuk, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, a közelgő halált, vagy pedig odacsalogassák a jó szellemeket. A buddhizmus e misztikus irányzatának fejlődése a vadzsrajánában („gyémánt kocsi”) érte el csúcspontját.

Ahogyan a rituálé pompája és a kultusz gyarapodott, létrejött papság hierarchikus tagozódása és elvilágiasodása is. A különböző országokban a buddhista vallási vezetők jelentékeny gazdasági és politikai befolyásra is szert tettek.

Annak az alapelvnek a szellemében, amely szerint tekintettel kell lenni az egyének érdekeire és alkalmazkodni kell kívánságaikhoz, ha ezzel el lehet vezetni őket a megváltáshoz, a buddhisták sehol sem törekedtek elnyomni a bennszülött népi kultuszokat, mint tévtanokat. Ezeket megtűrték, mint az üdvösséghez vezető igazság előkészítő fokozatait, Srí Lankán és Hátsó-Indiában a szellemhitet, Kelet-Ázsiában a taoizmust, konfucianizmust, sintoizmust, Tibetben a démonhitet.